Túl az Óperencián.

Megvolt az első meccsünk, de bah, valami borzadály volt. Az ellenfelünk konkrét gyilkológépekből állt, de ezt értsétek szó szerint. Itt még a kvaff is egy olyan veszélyes fegyverré vált, amilyenre sosem számítottam volna. Jól fejbe is küldtek vele egyszer, azon csodálkozok csak, hogy a felcser szerint nincs agyrázkódásom. Még mindig fáj egy kicsit a fejem azóta, pedig már másfél hete volt... De legalább Lola megmutatta, hogy mitől döglik a légy, és nyakon csípte a cikeszt!

Azt hiszem, a lelki békémet sikerült visszanyernem azzal, hogy Mandáék újra az életem részévé váltak. Elég naponta egyszer meditálnom, az erőm is normális, tényleg majdnem olyan a mentális hogylétem, mintha otthon lennék. És ők ehhez nagyban hozzájárulnak.

Teremtőm, add, hogy ne legyen semmi komoly baj.

Áll a bál.

A címet nem muszáj szó szerint értelmeznünk, csupán az elmémben van akkora tornádó, mintha Runa kavarta volna. Tegnap kaptam egy eléggé rébuszokban írt levelet Mandától, amire csak pillázni tudtam, mint a boci az új kapura, de nem igazán tudtam hova tenni, szóval teljes tudatlanságban nyugovóra tértem. Ma szabadnaposak voltunk, semmi dolgom nem volt, csupán teljesíteni a kérést, és kibattyogni a szökőkúthoz. És akkor ott állt Ő... Gyerekestül, teljes életnagyságban, én meg ovis módjára, bőgve borultam a nyakába. Manda itt van. Mégsem hagytuk el egymást. Lelkileg ez egy hatalmas lökést fog adni a jövőre nézve, sőt, már most ad. Az otthonom egy darabja velem van, és ha nem is lakunk együtt, de tudom, hogy a közelemben van és bármikor láthatom.

El sem tudod képzelni mennyire örülök, hogy itt vagy nekem. ♥